Bús fejünket vad kősziklák;
rejtögetik, lappontgatják.
Jártunk-keltünk eltakarja,
erdők, berkek bús avarja.

Amerre bujdokol, erdőn-hegyen át,
Ne mossa le zápor a lába nyomát!
Avarba ne rejtse levéltakaró,
Szél el ne söpörje, ne födje be hó!

Amerre jár lovunk lába,
sír az erdő minden fája,
bús árnyéka ráhulldogál,
a bujdosó katonákra.

Őrizze meg épen a sűrű vadon,
maradjon sugaras mindig az a nyom,
minden kis porszeme sértetlen álljon,
hogy az én kedvesem visszataláljon!

Sebeink nem szűnnek meg fájni, égni,
nem enyhültek, újulnak szenvedési.
Rég alva járunk, és némán vérzünk...
Hova tűnt régi dicsőségünk?
Ha mégegyszer, mégegyszer felvirradna,
szabadságunk lehanyatlott napja!
Hej, ha Te, jó Urunk, meghallgatnád
a Te bujdosóidnak dalát...

Szegény asszony, volt neki hét fia
Járt nap-nap után napszámba.
Egy nap nem kapott már más egyebet,
Egyetlen csupor sebes tejet.

Lelkére kötötte a hét fiúnak,
Minden ételük e kis tej.
Nem szabad hozzája nyúlni, elébb
Szaporítni kell liszttel.

Asszony este jő, és csepp tej se volt,
Mérgében mondá fiúknak:
Most, ha megettétek mind a tejet,
Heten hét hollóvá váljatok!

Búsula az asszony, hogy tudta ő
Édes vérit így átkozni?
Repül a hét holló, vissza se jő,
Gyermek nélkül kellett maradni.

Hogyha Napra nézne tán, nem lelé a hét szép fiát,
Holdra nézne, szél sírja bánatát,
Csendre lelke nem talál, sírás sem békít,
Hét holló az égből nem jön vissza már.

Sziklák, kövek, hát beszéljetek!
Fák, csillagok se hallgassatok!
Véreim, hét szép holló fiam,
Megtaláljatok!

Nem láthatod már hét szép fiad,
Nem tudhatod lábuk merre jár,
Testvér, ha volna, cinkemadár,
Ő segíthetne talán.

Elindult hát végre táltos fiú,
Testvéri nyomát föllelni,
Nap házában, Szél házában ha járt,
Szél mondta, végül mit kell tenni.

Malom őrli testük, de nem halnak el,
Véred cseppentsd ételükbe.
Hét fiúnak átkát az töri meg,
Együtt lesztek mindörökre.

Fényesen ragyog nyolc csillag fenn az égen,
Ragyognak talán, míg világ a világ.
Asszony, hogyha eljő nyári éjjel
Felnézve látja együtt nyolc fiát.
Fényesen ragyog szép Fias fenn az égen,
Ragyog már talán míg világ a világ.
El nem választja őket többé már semmi,
Fényük beragyogja nyári éjszakát.

Hallod, a szél hogy sír, ha Ősök hangját hozza...
Látod, bús átkunk, testvér testvér vérét ontja...
Érzed, a vér meglódul, a szív fellángol,
hinni, tenni egy életen át!
Mondd, hol a kéz, mely egykor bűvös kardot fogta?
Mondd, merre száll a dal, mely jövő álmát hordja?
Hol van a mag, melyből, ha élet sarjad,
elhozza majd a Nap sugarát?

Vele van a dal, szép köpenye a tűz,
nap lángjából szőtt fény-inge
- messze hallik hangja -, árnyakat elűz
Hajnalpírral jár...
Csillagok vigyázzák léptét csendesen,
égről lángol szép fény-inge
Hold világa, két folyónak folyása
Hajnalpírra vár.

Széllel, ha dala száll,
hideget elűz
szava hazavár,
erős karja látom,
a Napig elér,
s egyszer még hazaér.

Ez Föld idegen, valahol járok,
Csak kegyelmet hejába várok,
Ember kegyetlensége énvélem határos.
Ez föld idegen, valahol járok.

Mit búsulsz kenyeres, midőn semmid sincsen?
Jó az Isten, jót ád, légy remínségben.
Fölnyílik az idő majd az gyönge fűre,
Hova szemünk lát, elbujdosunk ketten.

Vajon hol lészen megmaradásom?
Hegyek-völgyek között az bujdosásom!
Vajon hol lészen éjjeli lefekvésem?
Vad gyomrában lészen az temetésem!

Gondunk sem lesz majd csak mint a madárnak,
melyet szabad szél repít a világnak,
erdők alatt, fák avarja vetett ágy,
csengő-bongó patak tiszta vizet ád.

Mondd, mért búsulsz, pajtás,
hej, mikor már fedeled sincsen,
meleget ád az ég még,
kenyeret ád az isten!

Hajdanán-danában, szél, róna honában,
élet egy vitéz, neve Szépmező Szárnya.
Bölcs Puszta véréből, Arany Ős szívéből
tűz lelke hozta az Alsó Világra.

Véle élt családja, két testvérfi bátyja,
Széptüzek Lángja, és Jószél Fúvása
Két szépséges nénje, Nap urunk asszonya,
Délibáb, s Tengerbe Pillantó hona.

Dús fűnek növését, pataknak zenéjét,
rónaság békéjét egyvalaki bánta.
Kalamóna neve, baj sötét szelleme,
cselszövő Ármánynak hű szolgája.

Szépmező Szárnya, s két testvérbátyja,
küzdtek, mint bírtak az ártó ellen,
de fegyver nem fogja, varázs sem bírja
sötétbe fordult az Aranyos Szeglet.

Tűzkovács, látva ezt, fényt, tüzet, és vasat vett
nagy munkában bűvös kardot kovácsolt,
lángnak lett fegyvere, fény tiszta éneke,
gonoszságot üldöző, rútnak megártó.

Szépmező Szárnyának, róna gazdájának,
szép Aranyos Szeglet jó urának
juttatta kezére, Ármányt hogy elűzze
békében élhessen népe pusztának.

Szép Aranyos Szeglet azontúl virágzik,
erdeiben napsugaras dal hangzik,
Szépmező Szárnya, s Hajnal gyermeki
örökkön-örökké e földet védik.

"Sok év múltán, ha tűz mellett
regét, mondát énekelnek,
ősz fejű öreg is lesz ott,
s régmúltra fordítják a szót,
idézik múlt dicsőinek,
apáiknak, őseiknek
nevét, népnek eredetét,
hálával említik majd nevét."

Napunk, Holdunk fényes arca egymásnak dalolt,
napkelet, és napnyugat közt félhomály honolt,
de annál szebbre nőtt ismét Égiek fénye,
megszületendő fiú nevét csillag írta égre.

Bendegúz fiáról táltos regét énekelt,
pusztában felzengő hangja sólyommal felelt,
öreg látó kőbe rótta regének szavát:
"Hadúr maga segíti majd gyermek csillagát!

Nagy lesz úrnak, harcban vitéz, szilaj, mint a szél,
sereginek száma majd' a tengerrel felér,
barátnak hűséges, ellenségnek gőgős, vad,
s fiainak örökül nagy birodalmat hagy.

Ha béke lesz a hercegek közt, műve élni fog,
utódai számosak lesznek, és boldogok,
de testvérharcban először a birodalom vész,
majd népe is, mint a hamu, úgy szóródik szét!"

Arany Folyam napkeletről távol nyugatra tart,
dicsőség kíséri útját, szelet hoz, és vihart,
messze elől, táltos lovon, sólyom szárnyán száll,
Népek ura, Égi ostor, Attila Nagykirály.

Azóta is, ha tűz mellett regét, mondát énekelnek,
ősz fejű öreg is van ott, s régmúltra fordítják a szót,
idézik múlt dicsőinek, apáinak, őseinek
nevét, népnek eredetét: hálával említik a nevét.

Hajnalra pirkan, kürt hangja harsan,
mint víznek árja, indul a sok had,
csillag az égen, fűszál a réten,
nincs annyi, mint a szép lovas sereg.

Mind közt a legszebb, és legvitézebb,
hej, erős a karja, szélsebes lovával,
vágtában immár napnyugatra indul,
kedvesem dalától a föld is megremeg.

Kőfalak mögött még bátor a vére,
gúnyolódik még ma gőgős nyugat népe,
kincse, virága, ajándékul immár
rózsámnak én most véren megveszem.

Hej virágom, virágom,
véget ért jó világom,
messze földön kedvesem,
hej, nyomát fel nem lelem,
egyedül életem-halálom!
Hej virágom, virágom,
véget ért jó világom,
messze földön kedvesem,
hej, nyomát fel nem lelem,
épségben jöjjön vissza azt kívánom.

Sem Maros két partján tenger csodafűvel,
sem imádságokval, sem jámbor énekvel,
nem tudták javasasszonyok megjajítani
a rég betegen halódó szegényembert.

Mondá egyszer öreg bába a szenvedőnek:
amaz magas sziklán csodás füvek teremnek,
öreget fiatalítnak, bajt gyógyítanak,
abból ha lehetne venni, vége a bajnak.

Sziklának nagy meredekjén ember sose járt,
hegyébe talán még a madár is félve szállt,
csak betegnek kicsiny fia tett erős vigaszt:
utat lel a sziklán, s csodafűvel kórt mulaszt.

Feljutott hát végre, nagy üggyel, nagy bajjal,
talált majd a fűből, tépett is marékkal
de ahogy indult volna, az ösvény lezárult,
fel még csak jutott, de lefelé nem visz út.

Kiállt hát rögvest a szikla tetejébe,
gyógyírt megmutatta, majd rejtve ingébe,
búcsúzóul néhány szót még elkiáltott,
abban a pillanatban leugrott a mélybe

Így halt a fiú, ki apját oly erőst szerette,
hogy gyógyírért cserébe életét adta érte,
s azontúl fogva a sziklát nem nevezik másnak:
mindenki így ismeri: a Fiú sziklájának.

Egyszer kértem, szél lettem,
a nagyvilágot értem.
Másszor kértem, víz lettem,
Virág közé befértem.

Víz csókolta virágot,
harmat hajnalt köszöntött,
Szél bejárta világot,
falat, kaput ledöntött.

Megint kértem, tűz lettem,
szél, és nap táplált engem.
Tűzzel égtem, nap lettem,
virág-esőt neveltem.

Virág-eső dallá lett,
hajnalt vitt, és életet.
Tűz új utat keresett,
csillagokkal nevetett.

Csillag leszek, éjjel fénye,
tűz melege, nap reménye,
világfutó szél tavaszon,
vadul, s örökké szabadon,
virágot hoz mező szárnya,
erdőket madárdal járja,
szabadon száguldva a széllel
a hajnal új világot érlel.

Én kimenék hegyre,
lenézek a völgybe,
ott van látom, iszik,
csodafiú-szarvas.

Homlokán fényes nap,
ág-bogán csillagok,
(gyúlatlan gyulladnak)
oldalán égi hold.

Gyúlatlan gyulladnak
meg sosem hervadnak,
patak, melyből iszik,
aranyra változik.

Lábnyoma merre tart,
zöld mezők ébrednek,
sziklák vizet adnak,
virágok élednek.

Hej regö-rejtem, sosem felejtem
a napnak ragyogását,
a holdnak lángolását,
a csillagok világát!
Hej regö-rejtem, sosem felejtem
a szél zúgó szavát,
a patak fényes aranyát,
felzengő tavasz dalát!