Ideje már bujdosásimnak,
Eljött már távozásomnak.
Bús-szomorú utazásomnak,
Fájdalmas és nehéz búcsúzásomnak.

Angyalodat én Istenem,
Küldjed hogy kísérjen engem!
Hosszú utamban vezéreljen,
Minden ártótól, gonosztól megmentsen!

Az messzi ismeretlenbe megyek.
Véletek többet már nem lészek,
Ha újra nem is láthat szemetek,
Azért rólam el ne feledkezzetek!

Sorsom akármerre mégyen,
Rólatok el nem felejtkezem,
Minden járáson-kelésen
Véletek lesz majd emlékezetem!

Hajnalnak fénye, vezess az úton,
Mély, sötét éjszakán, láng, vigyél át!
Szél és felhők, távoli erdők,
Föld takarja el bús lábam nyomát.

"Feljött a nap tisztulásra,
indulni kell más tájra.
Pázsit fogja a nyomomot,
nem járom udvarinkot.
Mikor megyek hazafelé,
nyílik az ég kétfelé.
Ragyognak rám csillagok,
mer' tudják, árva vagyok."

Gyűlöl a sors, mert igaz ősi
Ha bujdosó is, rejtett, titkos,
Megfárdat, de él még vérünk, s
Maradt tiszta. Sosem piszkos.

Lángtengeren, vérözönben
Vágtunk át, míg ím, elértünk
Csonka hazát, eskü-átkot, s
Hullottunk. de meg nem törtünk.

El sem rejtett gyűlölségen,
Ezüst tükrű, hideg szókon,
Öltek újra. Öltek tettel, de
Le nem győztek, büszke sólyom.

Halálcsendbe borult, néma,
Átkozott, hideg a táj, ha
Énekink - A Föld dalát -
Nem visszhangozhatja már.

Hangja a földnek zengjen az égig,
Dala erőnknek hívja erényid,
Szemek bús lángja napra tekintsen,
Csendje a kőnek új hadat épít,
Ébredjen újra minden ős látnok,
Szólítson útra hű szavat, álmot
Gyáva ha szánja vérét a harcra
Szívét erődnek sietve adja!

A fényes nap immár elnyugoda...
A föld színe sötétbe borula.
Nappali ég éjjelre változa,
Este csendje nyugodalmat hoza.
Napkelettől egész napnyugotig
Szent nevedben bíztam, és fáradtig,
De megbocsáss, én szívemből szánom...
Könnyek miatt nincs szememen álom.

Mezőn széllel járó,
Szép lovas vitézek,
Napkeletről tűzvihar
Rohan már felétek.

Átkozott bősz förgeteg,
Földetek eléri,
Holtak, láncra fűzöttek
Jajszava kíséri.

Elhurcoltaknak szavát,
Ha a szél elhozza,
Tudjátok meg, indulni kell
Hosszú vándorútra

Mezőn széllel háló,
Árva-bús legénynek,
Vérbe fagyva őse-magja, s
Otthonai égnek.

Fordítsd ránk szép, napos orcád!
Visszajövél védni bús hazát...
Töltsd el szívünket világgal, az igazak énekét
Sugározd a földön szerteszét!
Szánj meg minket bajunkban!
Elenyészünk végül magunkban!
Erősítsd meg új imáddal, védd az életetét,
Bús népednek vezesd gyermekét!

Tudó, büszke, ékes, szabad,
Napot éri, ha felzeng szavad.
Énekedben Tavasz sarjad, s
Fénylátóként minden sarjad,

Éli majd, várja, mi jő,
A hó alól nap virága nő.
Áldást oszt arca a fénynek,
Dala örömnek és reménynek.

Sötétből világra zendül,
(Sírok nyílnak, íjhúr pendül.)
Az elnyomottak igazsága,
Eleink harca nem vész kárba:

Csillagúton, lobogók között,
Fényes Napunk arca elött,
Eljő ismét az égi sereg,
Igazakat a tűzbe vezet!

Könny a könnyel, vér a vérrel,
Eső széllel, jégveréssel.
Kalász földdel, föld a röggel,
Nap sötéttel, hold az éjjel.
Folyó tóval, patak kúttal,
Hegy a völggyel, vadon úttal.
Vitéz félőt, holt az élőt:
Hívja, várja, tartsa, áldja!

Másként kezd sütni a nap az égről.
Ősz lett tavaszból, tél az őszből,
(Az) időnek járását nem állítja semmi:
Meg kell hát halni, és semmivé lenni.

Az ágak lehullnak, válnak a törzsről,
Hajdan dús gyökerek szakadnak a földből,
A földből, mely nem ringat már többet,
Nem osztja kincseit, töröl le könnyet.

Új szelek fújnak a néma táj felett...
Új dalok szólnak a régi-szép helyett...
Apáink arca: hűlt tegnapok arca,
Némuló harangok topma, bús hangja.

Őrizd a szót, mint Atyádtól kaptad,
Atyádtól kaptad, és fel nem adtad.
Erőddel védted, véreddel bírtad,
Jussod az égre véreddel írtad.

Vérből, könnyből, harcból feltámadt végromlás,
Keserű sors és pusztulás...
(A) földtől, az égből nem jő sem áldás sem tanács,
(A) szélbe vésznek halk imák...

Ott, ahol minden kőből a múlt emléke száll,
Ott, hol a fáradt vándor otthonra talál,
Ott, ahol ősi titokról mesél a szél:
Őrtűz, amely nem lankad, lobog, fennen ég.

Nép, amely visszavárja távolból fiát,
Föld, amely híven őrzi gyermeke szavát.
Egy dal, amely nem szűn zengni, összetartozunk,
Vihartépte sziklaként, de együtt: megmaradunk!

Szent e földnek minden rögje, minden virága.
Szent e földnek maroknyi népe, s népének álma.
Vérben úszó, vad időkben magára maradt, s
Vállalta a legnehezebbet: igaznak maradt!

Az emberkéz emelte házat bonthatja idő.
Erdő-bújta, régi romokból fű nőhet elő,
Hozhat még egy gonosz idő új, szomorú bajt,
De Őseinknek sírjairól élet sarjad majd!

Szentföld, fogadd magadhoz hűtlen fiad!
Bocsásd meg, ha nem hallottuk régi-szép szavad!
Él a vér és szól a dal, mely sírig szeret téged,
Vére hullásával is megkövetné néped!

Sírjon könnyet zápor,
Hulljon fáknak lombja!
Gyászoljon az ég is,
Vérét szikla ontsa!
Csendes folyó medrét,
Bömbölve elhagyja,
Szél, tűz, jég és villám,
Láncait elszabja!

Tavaszáról lerí most hogy
Mező nyílik, ének harsan
Hajnal illatot hoz szél
Telet kíván vissza halkan

Fényes nap, szép csillagok
Utat megmutassatok
Fényes nap, szép csillagok
Nekünk felragyogjatok

Nem nőnek a fák sem az égig
Borúra derű, árnyékra fény
Télre tavasz, estre hajnal
Virág nyílik sírhant ölén

Fényes nap, szép csillagok
Utat megmutassatok
Fényes nap, szép csillagok
Nekünk felragyogjatok

Szép szemed mélyén a felkelő nap ragyog
Homlokodon vannak fény tűző csillagok
Gyulladnak, gyulladnak, el sosem hervadnak
áldott a fény, tavasz vár (2x)

Eltisztul majd átkok ködje
Felhők között felragyoknak
Ébred majd a rég meggyászolt
Teljesítve hű álmokat

Fényes nap szép, csillagok
Utat megmutassatok
Fényes nap szép, csillagok
Tavaszt, álmot hozzatok

Szép szemed mélyén a felkelő nap ragyog
Homlokodon vannak fény tűző csillagok
Gyulladnak, gyulladnak, el sosem hervadnak
áldott a fény, tavasz vár (2x)

Tán most lészen vége mindennek, mi szabad,
Idegen üldözi legjobbjaink, és mi marad,
Elfelejti majd, dicső őseink, múltunk,
Új hitet, új életet kell megtanulnunk.

Templomok épülnek majd szépligetinkben.
Nyomorult szolgaként barátunk a Nincsen.
Ha nem hiszünk magunktól,
Hiszünk majd parancsra, (s)
Végignézzük tétlenül, ha lelkeink akarja.

Újabb gyalázatra riad,
Anyám, gyötört, árva fiad,
Újabb gyalázatként, orvul,
Testvér testvértől elfordul.

Refr.:
Tavasz, tavasz, szép zöld tavasz,
Ki mindeneket újítasz, fákat virágba borítasz,
De nekünk békét sosem hozhatsz!
Szállj fel, Sólyom, legyél csillag,
Maradj vélünk, nekünk pirkadj,
Hajnalhasadtáról hírt adj,
Mutass utat, hej, Kikelet!

Az ég, a föld hallja meg,
A tűz, a víz lássa meg,
A föld nyelje el, víz-ár borítsa el!
A jég, a kő hallja meg,
Fény, sötét lássa meg,
A hamu elvakítsa, tűz-láng eméssze el!

Száműzze föld és ég,
El ne hagyja éhínség,
Sírját az erdei vad kaparja szét!
Az ég, a föld hallja meg,
A tűz, a víz lássa meg,
A föld nyelje el, víz-ár borítsa el!

Árva gyermek, kinek anyját máglyára dobták,
Falvak népe, kinek hátát szöggel ostorozták,
Regösink, gyógyítóink tűzzel megvakítva,
Új hit jele karddal a húsukba szakítva.

Rovásbotok lángra vetve, törve, meggyalázva,
Őseleink szent csontjai trágyadombra hányva,
Védbástyáink lángtengerben nyelte el a föld.
Maradt a nép, rémült, szolga, rab igába tört.

Újabb gyalázatra riad,
Anyám, gyötört, árva fiad,
Újabb gyalázatként, orvul,
Testvér testvértől elfordul.

Refr.:
Tavasz, tavasz, szép zöld tavasz,
Ki mindeneket újítasz, fákat virágba borítasz,
De nekünk békét sosem hozhatsz!
Szállj fel, Sólyom, legyél csillag,
Maradj vélünk, nekünk pirkadj,
Hajnalhasadtáról hírt adj,
Mutass utat, hej, Kikelet!

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
Pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába!

S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyugolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

Vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!